Szerpentinit


A szerpentinit hidratált magnézium-szilikát (Mg6Si4O10(OH)8. A három szerpentin-ásvány krizotil, lizardit,és antigorit megkülönböztethető a magnézium vassal történt helyettesítésének mértékével. A szerpentinitek tartalmazzák legalább az egyik, vagy egyszerre több fajta ásványt az előbbiek közül, emellett kis mennyiségben brucit, talk, tremolit, magnetit, és/vagy dolomit is alkotja.
Legjelentősebb történeti lelőhelyei az egyiptomi keleti-sivatagban találhatók, így a Wadi Hammamat, Wadi Attala, Wadi Umm Esh.
Két változatát lehet elkülöníteni. A Szerpentinit-1 zöldes árnyalatú, főleg a Wadi Umm Esh bányából származik. A 2. változat feketés. A zöld kő főleg finom-szemcsés antigoritot tartalmaz, elvétve krizotil és lizardit is jelen van a mátrixban. Dolomit erek tarkíthatják, a magnetit, talk és tremolit akcesszóriák mellett. Fekete magnetit erek a mállott kőzetek világos szürkészöld felületén látványosak. Az 1. változat egy áttetsző alvariációját zöld nemes szerpentinitként említik.
A Wadi Umm Esh szerpentinit kincsét főleg a pre-dinasztikus korban[1] ( Kr. e. 4. évezred), majd a római időkben is bányászták és exportálták. Használták szobrokhoz és padlókhoz egyaránt.[2] Valószínűsíthetően opus sectile padlók kedvelt alapanyaga volt, de nem kizárt, a szerző által nem ismert publikált szerpentinitként azonosított mozaik tessera sem. Az opus sectile alkalmasabb műfaj a kőzetek látványos erezetének, textúrájának, színének megmutatására. A bizánci időkben római spolia-ként valószínűsítik a békakő a használatát.[3]
Az ausztriai szerpentinit lelőhely (Borostyánkő/Bernstein) méltán lehetne a savariai padlómozaikok zöld színű nyersanyaga, a felsőcsatári zöldpala és a szórványosan használt zöld árnyalatú üveg tesserák  mellett. Ugyanígy az antik  zöld porfír használata sem zárható ki. Bár ahogy a ”porfírok”, úgy  a szerpentinit is inkább nagyobb szegmensekben látványos, használatuk sectile padlók, vagy falburkolatok esetén inkább valószínűsíthető. Vágott bíborporfír darab a szombathelyi Iseum kiállításán is látható.




[1] Vio 2012, p. 92.
[2] Nicholson, Shaw, 2000, p. 56.
[3] Vio, 2012,  p.92.

Megjegyzések